2016. május 10., kedd

Amiért irritáló volt számomra a Control című film nézése. (A teljességre való törekvés nélkül)




Imádom a filmeket. Egy film rengeteg érzést válthat ki belőlünk a rajongástól kezdve a meghatottságon átívelve merő undorig, hogy azt napestig sorolhatnánk.

A Control számomra egy érzelmi hullámvasút volt.
Az elején odavoltam érte, a közepe-vége fele azonban végig görcsben volt a gyomrom.

A film Deborah Curtis "Touching from a Distance" c.  könyvén alapul, és az alapján amit olvastam a könyről,  többé-kevésbé hű adaptációja annak.

Legtöbben ugyanazt a problémát találják a filmmel is mint a könyvvel - a karakterek üresek, és Deborah-n kívül senkinek a tettei mögött nem lehet érthető motivációt találni.

Az egész úgy jön le, mint egy tanmese a rossz gonosz zeneiparról, holott Ian Curtis élettörténete nem volt olyan fekete-fehér mint a film színskálája.

A film legerősebb részei egyértelműen a koncertjelenetek. A rendező Anton Corbijn szakterülete a videoklip  rendezés - amiben remek alkotásokkal büszkélkedhet, nem hiába alkalmazza pl. a Depeche Mode 30 éve-,  így ez nem túl meglepő.
Azonban mikor többé akar válni egy 122 perces videoklip gyűjteménynél, az egész dolog elvérzik.

Ian Curtis egész életében epilepsziával és depresszióval küszködött.
A filmben azonban ebből - pár "hollywodi epilepsziás rohamot" leszámítva- nem sok látszik, csupán egy seggfejnek van beállítva.

Papíron ő a főszereplőnk, gyakorlatilag azonban a film Ian-jében semmiféle érzelmi folyamat nem játszódik le.
Sam Riley tehetséges, és karizmatikus, de sajnos nem meggyőző.
Érthető ugyan , hogy Deborah szemszögéből közelítették meg a karaktert, azonban mivel semmit nem érzékelünk az intellektualitásából Ian a filmben szinte ostobának hat.
Megvannak ugyanis a külsőségek, a bőrdzseki meg a táncmozdulatok, mégis csupán üres váz.
Aki ismeri Ian történetét egy kicsit is, annak semmi újat nem fog adni a film ebből a szempontból.

A seggfej részre visszaevezve: Zavaró volt számomra, hogy az Annik Honore "viszony" a filmben tényként van feltüntetve. Erre ugyanis semmilyen bizonyíték nincsen, Honore maga 2014-es haláláig azt állította, hogy Ian és közte "egy platonikus barátság volt", semmi több.


A háttérkarakterek közül pár igazán szórakoztató volt és igen, a színészek valóban nagyon jók, de papírgalacsinból ők sem tudtak várat építeni.

Ezen kívül nemrég jöttem rá viszont, hogy mi volt igazán...kontrollálhatatlanul irritáló ebben a filmben számomra.
 Pont fordítva viselkedik ugyanis, mint egy hollywoodi rom-kom : az folyamatosan ontja magából a felületesen szentimentális pillanatokat, amiktől a néző jobban érzi magát. A Controll azokat a felületesen érzelmes pillanatokat szórja szét, amiktől a néző sajnálkozni kezd/rosszul érzi magát.

Nagyon nehéz persze hitelesen elkapni bizonyos momentumokat, de aki kicsit is belelát a filmgyártásba, az bizonyos helyeken egyszerűen nem bírja komolyan venni a filmet.


Rant vége.

5/10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése